Hiányzó történetek című fotó- és interjúsorozatomban New Yorkban élő magyar zsidókat szólaltattam meg és fényképeztem. Tíz különböző sorsot mutattam be fotókkal és szövegekkel. Érdekelt a történetük, hogy mikor, miért s hogyan hagyták el hazájukat, van-e kapcsolatuk Magyarországgal, mit vittek magukkal, mit jelent számukra a magyar zsidó gyökerük. A sorozat kiindulópontja a hiány. Egyrészt ezeknek az embereknek teljesen más élet adatik, ha nincs háború, ha nincs a vészkorszak, ha nem kell elhagyniuk a hazájukat; hiányoznak a mai Magyarországról. A hiány másik oldala személyes, a nagymamámról szól. Ő holokauszt-túlélő volt, azon kevesek közül való, akik hajlandóak voltak beszélni a borzalmakról. Én pedig az utolsó generáció tagjaként, melynek tagjai még személyesen hallgathatták/hallgathatják ezeket a történeteket, éreztem, fontos lenne kérdezni, meséltetni őt. Azt hittem, bármeddig van időm. Nem volt. Meghalt, mielőtt sort keríthettünk volna ezekre a beszélgetésekre.

Egy vizuális családtörténetet készítek, amelynek középpontjában egy két éves roma kislány áll, Szofi. A sorozat különlegessége a történet hétköznapiságában rejlik, mivel arra a helyzetre reflektál, amibe sok tízezer család került a rendszerváltást követően: a totális kiszolgáltatottságba. Munkámban arra teszek kísérletet, hogy az időközben kialakult baráti viszony alapján belső perspektívából mutassam meg a család hétköznapjait, azt a dinamikát, ami szinte lehetetlenné teszi a kitörést a mélyszegénységben élők “kasztjából”. A cigányság ijesztő leszakadása a korunkat alapvetően meghatározó jelenség; sorozatomban egyrészt megjelennek azok az alapmotívumok, amelyek ennek a leszakadásnak a jól ismert sajátosságai, és amelyek jellemzőek a Bordács-családra is: a közmunka, az adósságspirál, vagy a sérült gyermek otthoni nevelése. Reményeim szerint láthatóvá válnak a hosszú távú tendenciák, a buktatók, amivel szembesülnek, és kiderül az is, mennyire tudják ők maguk irányítani a sorsukat.

Fotósorozatomat egy nyárádtői eset inspirálta. Az erdélyi faluban egy több száz éves múltú görög-katolikus templomra ráépítettek egy ortodox templomot, teljesen bekebelezve azt. Ennek köszönhetően alakulhatott ki a „templom a templomban” kevesek által ismert, abszurd helyzete. Sorozatom felhívja a figyelmet a központilag manipulált identitásformálásra, jelesül a romániai ortodox egyház szimbolikus és robbanásszerű térhódítására, ami tovább folytatja a kommunizmus idején elkezdett nemzeti homogenizálást. Az effajta vallási homogenizáció a Romániában több éves múltú nemzetépítési hagyományok újabb platformra való kiterjesztése magával vonja az Ortodox egyház szoros kapcsolatát a román nemzeti identitás kérdésével. A rendszerváltás óta Romániában több mint 7000 ortodox templom épült, ezen kívül több mint ezer épülőfélben van napjainkban is. Ez azt jelenti, hogy huszonhét év alatt minden második nap átadnak egy ortodox templomot Romániaban.